A játék
A tarokk a legrégibb olyan kártyajáték,
amiben adu is van. A középkori Itáliában játszották
elsõként, majd onnan terjedt el egész Európában.
Olaszországban, Franciaországban és a Monarchia területén
játszották a legtöbben. Most a Monarchia-beli szabályokról
lesz szó.
A játék leírásában két fõ
réteget különböztethetünk meg:
-
A szabályokat: ezeket mindig minden játékosnak be
kell tartania.
-
A konvenciókat: ezekrõl minden társaság maga
dönt, hogy alkalmazza-e õket. Ha úgy döntenek,
hogy használják az adott konvenciót, akkor náluk
szabálynak minõsül, és mindenkinek be kell tartania
õket.
- A pirossal írt részek, olyan "szabályok", amik szerint mi játszunk. (Többségében elfogadva a többi itt leírt szabályt.)
A tarokkhoz nem egy általános kártyapakli kell, ezt
a játékot külön tarokk-kártyával
játsszák. A játék már a különleges,
és szép kidolgozású lapok miatt is élvezetes.
A lapoknak két fõ csoportja van: az alsó és
felsõ felén is külön történetet ábrázoló,
római számokkal jelölt tarokkok és a franciakártyából
is ismerõs színes lapok.
A tarokkhoz a négy játékos és a kártyacsomag
az elengedhetetlen. Ezen kívül nem árt egy kártyaasztal,
négy ülõalkalmatosság, és egy sapka/kalap
sem. Ez utóbbi a legszebbnek mondott figura szenvedõ alanyának
kell. A kártyaasztal körüli helyfoglalási sorrend
eldöntésére több módszer van, attól
kezdve, hogy mindenki választ magának egy helyet, egészen
a különféle sorsolásos módszerekig.
A leülés után mindenki, aki játszani fog fizet a Pagátkasszába!
Az osztásnál is különféle bevett szokások
léteznek, egy általános szabály azonban van:
emelni mindig kell. Osztás elõtt leveszik a megkevert pakli
tetejérõl a hat lapos talont, majd minden játékos
kilenc lapot kap.
A licitálás során a játék alapegységét
döntik el, és ezzel a talonba tett hat lap elosztását
is meghatározzák. A licitet nyerõ játékos
lesz a felvevõ abban a játékban. A licitálás
háromról indul, és egészen nulláig lehet
lemenni. Persze minél értékesebb játékot
vállal a felvevõ, annál több pontot kaphat. Ezután
következik a lapcsere.
Most a játék alapegysége szerinti elosztásban
mindenki felveszi az õt illetõ lapokat a talonból,
majd ugyanannyit, mint amennyit felvett, le is tesz. Ilyenkor mindenki
igyekszik javítani a kilenc lapján. A talonnak az a része,
amit a felvevõ tesz le, a felvevõ lapjait gyarapítja
a játékvégi számoláskor, a többi
az ellenfelekét. A csere után lerakott lapokat nevezzük
skartnak. Ezek után jön a meghívás, és
a bemondások.
A licitálás és a skartolás után a felvevõ
meghív egy lapot, és akinél ez a lap van, az lesz
a segítõje. Majd különbözõ figurák
teljesítését vállalhatja a nevük bemondásával.
Ezt aztán a tõle jobbra ülõ folytatja, körbe,
egészen addig, amíg hárman nem passzolnak egymás
után. Ezután következik a lejátszás.
A lejátszásban az az érdekes, hogy nem a felvevõ
kezdi, hanem mindig az, akinek elõször osztottak. Õ
letesz egy lapot, majd mindenki tesz hozzá egyet jobbra haladva.
Eldöntik, ki viszi az adott ütést, majd õ hívhatja
a következõt. A lejátszás kilenc ütésbõl
áll. Utána következik az elszámolás.
A lejátszás után a bemondott és csendben teljesített
illetve elbukott figurák pontértékét összesítik,
mind a felvevõ páros, mind az ellenjátékosok
pontjait felírják, és összesítik, ez az
adott játékban szerzett pontszám, amit általában
azonnal szoktak fizetni 50 filléres, vagy egyforintos alapon. Majd
következik az újabb keverés és osztás.
Bárkivel elõfordulhat, hogy a legnagyobb odafigyelés
ellenére is - hibát vét. Ha valaki hibázik,
akkor büntetést kap, méghozzá nem is kicsit:
minden játékostársának köteles a bemondott
figurák értékét megfizetni, mégpedig
kontrázva!
"Ki az az induló, ki az a felvevõ? Mi az a tuli?"
Az elõforduló kifejezések magyarázata és
a további olvasásra ajánlott irodalom (Online és
Offline).